” Mindenki azt mondta nekem a családban, hogy különlegesen szép vagyok. És tényleg sok fiúnak is tetszettem. Én egyáltalán nem éreztem magam szépnek. Akkor nem éreztem magam szépnek, most meg már nem akarok szép lenni. ” 3. rész

Sosem volt sajnos elég önbizalmam. Nagyon önbizalomhiányos lány voltam, ezért mindig igyekeztem keresni a pozitív visszajelzéseket. Hogy “tettem-e a szépet a fiúknak?” Igen. Bánom? Igen. De szerintetek egy alig tízen éves kis gyerek hogy viselkedhetne kurvaként?? Mert már alsó osztályos koromban rám ragasztották a kurva jelzőt mert az iskolában túl sok fiúnak tetszettem, felső tagozatosoknak is. És ez mindenkinek bántotta a szemét. Én, mint önbizalomhiányos, aki mindenkit szebbnek látott mint saját magát pedig folyamatosan kerestem a pozitívat, amiből erőt meríthetek. És ez pluszban nem tetszett a többieknek.

Nem tudtam mivel érdemeltem ki azt, hogy az egész iskola bántott, és egy pillangó szoknyás, bambis felsős tizenéves kis gyereket nevezett kurvának. Kétségbeesetten szerettem volna megtudni hogy a mi baj velem, és eddig kérdezősködtem, addig erősködtem, még végül kinyögték hogy az a bajuk hogy én a fiúkkal jóban vagyok és “teszem magam” és emiatt nagyon utálnak. És mivel az egész iskola kis kurvának tart, ezért nem szeretnének velem mutatkozni. Szóval sorry Vivi, de ki vagy közösítve. Dia még hozzá tette azt is, hogy azoknak a srácoknak akiket ők kinéztek maguknak, nekik én tetszem és ezért is én vagyok a hibás, mert ha nem öltözködnék így ( bambis felsőbe és ha nem lenne bokaláncom) ez másként lenne és ők is érvényesülhetnének.

Tudjátok mit amúgy? Elfogadtam volna. Komolyan. Ha ezen felül nem bántottak volna folyamatosan a külsőmmel, és ha akartak volna lépten-nyomon megalázni, megbántani. Tudjátok mi lett volna sokkal “jobb?” Ha ezeket elmondják nekem, én pedig feldolgozom és békén hagynak. Ne szóljanak hozzám, ne nézzenek rám, utáljanak. Bármit megtettem volna hogy legalább csendben utáljanak. De ők nem érték be ennyivel. Hallottam ahogy rólam sugdolóznak, hallottam ahogy kiparodizálnak, hallottam őket folyosón ahogy más osztállyal rajtam nevetnek, hallottam őket ahogy azon kuncognak hogy béna vagyok tesiből és félek egyedül bakot ugrani.

Szüleim elég konzervatívak, vallásosak. Anyukám sosem engedett volna sminkelni alsó osztályos koromba, de még felsőbe sem. Higgyétek el nekem, hogy teljesen átlagos még gyerek holmikat hordtam, amiket az anyukám vett nekem. Kis top-om volt a felső alatt amikor már kellett, és sosem ért a szoknyám a térdem fölé csak alá. Viszont szerettem a fülbevalókat, a nyakláncokat, ez tényleg nagy vétek lenne?

Mindennek a forrása az volt, hogy nekik kellettek volna azok a fiúk, de nekik én kellettem volna. a mai tízenévesek már mások, nálunk anno még nem így mentek a dolgok. Én kerestem ugyan a visszajelzéseket, de nem akartam volna semmit senkitől. Csak kislányként élveztem hogy tetszem a fiúknak és ebben ki is merült minden gondjuk velem.

Emlékszem hogy ott álltam az étkező előtt és vártam hogy bemehessek amikor egy velem egykorú lány állt eggyel mögöttem, azt hiszem C-s volt. Közvetlenül mögöttem egy velünk szintén egy korú fiú állt, aki elkezdte húzni a hajam, mire én szóltam neki, hogy hagyja abba, de közben nevettem, mert eszembe jutott amit a mamám mondott, hogy miért csinálják ezt a fiúk. Mire a lány megszólalt:

“És te ezt még élvezed is hogy a fiúknak tetszel? Undorító”

Miután az iskola pszichológussal töltöttünk egy egész tanórát a lány osztálytársaimmal hogy kiderítsük miért lettem kirekesztett, már nem akartam önmagam lenni. Valaki más akartam lenni. Valaki, aki olyan mint ők. Innentől kezdve tenni akartam azért hogy szeressenek, elkezdtem magam megváltoztatni. Nem hordtam többé pillangós szoknyát csak nadrágot. Nem vettem fel azt a papucsot aminek volt 1 centis sarka, nem hordtam fülbevalót és kerültem a fiúkat. Mindent megtettem hogy végre szeressenek. Hát elszúrtam, nem sikerült.

Megtanultam együtt élni azzal, hogy ki vagyok közösítve, egyedül vagyok. Újabb és újabb problémák jöttek és én állva maradtam, de nem voltam erős. Csak álltam. Csendben tűrtem, mert az sem volt jó ha megszólaltam. És hogy kibe kapaszkodhattam? Akkor még senkibe.  2. rész

Sorra jöttek a megoldandó problémák. Amikor csoportos feladatot kapott az osztály, vagy amikor tesi órán párba kellett rendeződnünk. Egyedül voltam, nem volt párom, és kezdtem összeesni, de valami tartott. Nem mutattam magam erősnek egyáltalán. Ha a sírás jött rám, sírtam. Ha az üvöltve sírás kapott el, akkor azt tettem. Nem játszottam hogy erős vagyok ott egyedül a félretolt padban vagy tesiórán amikor talicskázni kellett volna a párommal, de csak álltam ott mint akit ott hagytak. Fájt. Atya ég, nagyon fájt.

Még mindig kerestem a kapaszkodómat, de ezzel együtt a kibúvókat is. Például testnevelés óra alól. Hiszen számomra az volt a legnehezebb a mindennapokban. A tesi tanárom hogy állat volt, nem könnyített a helyzetemen sajnos, így próbáltam minél kevesebbszer részt venni az órákon, és ezt általában úgy értem el, hogy az iskola pszichológushoz jártam el, akivel ilyenkor beszélgettünk. És azt érzem, most jött el az ideje szólnom a bántalmazottakhoz illetve a szülőkhöz. A pszichológus igenis jó dolog. Kedves bántalmazott olvasóm! Tudom hogy azt gondolod, hogy pszichológushoz járni ciki, és majd őrültnek gondolnak, de az igazat megvallva, neked is szükséged van egy emberre aki nem a szülőd, és akivel nyitottan tudsz beszélgetni, hiszen biztos lehetsz benne hogy senkinek nem fogja elmondani amit te elmesélsz neki. Már az is elég ha ő csak ül és hallgat.

Én nem beszéltem róla senkinek. Egészen egyszerűen azért nem, mert nagyon cikinek tartottam a szüleim előtt, hogy a serdülő kamasz lányuk egyedül van mint a kis ujja egész nap..és ha még ez lenne a nagyobb baj hogy egyedül voltam..

 

“Azt gondolom, hogy minden problémám forrása az volt, hogy azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok szerethető. Belegondolni is szörnyű, de úgy éreztem (akkor!) hogy engem nem lehet csak úgy szeretni, ezért folyton tennem kell valamit hogy szeressenek. ” 1 rész

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor minden elkezdődött és minden napról napra rosszabb lett. Reszkettem a félelemtől, szó szerint elveszett voltam. Kétségbeesetten kerestem a kapaszkodót. Nem tudom milyen kapaszkodót, csak valamit, ami segíthetne rajtam. Ötödik osztályos voltam általános iskolás. Kicsi voltam. És egyedül voltam.

A mai napig nem értem mi történt, hogy történt. Egész jó osztályom volt. Nem is találkoztam azzal a szóval hogy ” kiközösítés” egészen addig. Aztán egy reggel felszállok a buszra, és az egész életem megváltozik. A barátaim (legalábbis akiket annak hittem addig) nevetnek rajtam a busz hátsó részében, mutogatnak rám és gúnyos vigyorral néznek le rám. Még most is érzem hogy remegett a lábam a 7:20-as reggeli buszon. Persze az emberek akik a buszon ültek rögtön észrevették hogy valami nem stimmel, hiszen a két barátnőmmel mindig egy helyen ülünk és mindig bevárjuk egymást. Én szálltam fel mindig utoljára, ők foglalták nekem a helyet. Az emberek szemében az volt, hogy ” nem tudom mi történt, de tudni akarom” és a pletyka elindult..

Leszálltunk a buszról, mire én lekecmeregtem a buszról ők már rég a zebrát is elhagyták, én meg futottam utánuk, és kiabáltam a nevüket. ” Jenni, Dia, várjatok meg”. Igazából sírva kiabáltam a nevüket. El tudjátok képzelni milyen rémület volt bennem? Mi lesz most? És ők nem állnak meg… a gúnyos vigyor még mindig az arcukon van ahogy a válluk fölött hátra néznek rám. Rám, aki sírva fut utánuk és könyörgök hogy valaki szóljon hozzám.
Amikor beértem az iskolába első utam a tanáriba vezetett. Az osztályfőnökömet kerestem hogy elmondjam mi történt. Reméltem hátha tud valamit mi történik. Még arra is emlékszem, hogy a tanári ajtaján 3-szor kopogtam mire kinyitotta az osztályfőnököm az ajtót. Sírva, remegve meséltem el mi volt a buszon. Ő sem értette, próbált nyugtatgatni, leültetett mert érezte hogy el fogok ájulni. Az első óra kezdetéig a tanáriban maradtam, majd a hosszú folyosón a tanáromba kapaszkodva mentem be az osztálytermünkbe. És ekkor jött csak az igazi fekete leves..

Nem csak a két barátnőm fordult ellenem tragikus hirtelenséggel, hanem az egész osztály ellenem volt. Nevettek rajtam, mutogattak és viccelődtek. A padom, ami eddig Dia mellett helyezkedett el most félre van tolva. Egyedül fogok ülni. És akkor a szívembe hasított…. Innentől kezdve mindent egyedül fogok csinálni. Eszembe jutott, hogy bármilyen csoportos feladat is lesz, én egyedül leszek. Bármilyen páros feladatot is kell majd testnevelés órán végrehajtani, nekem nem lesz párom. Leültem a félretolt padomra és nem tudtam megjátszani magam. Nem tudtam erősnek mutatni magam. Sírtam, zokogtam, és valahol a távolba hallottam hogy az osztályfőnököm, Márti néni faggatja az osztályt hogy mi történik? A válaszok csak úgy záporoztak. ” Nem szeretjük a Vivit”, ” Utáljuk hogy ő is ebbe az osztályba jár”. Én csak sírtam és sírtam, haza akartam menni, de Márti néni nem engedett.

Hát ott maradtam. Minden félelmemmel, gyomorgörcsömmel, egy további 15 velem egykorú gyerekkel akik minden alkalmat megragadva bántottak. Szavakkal. Ekkor még csak szavakkal..

Szeretném ha tudnád kedves olvasó, hogy minden amit itt írok -sajnos- igaz. Minden amit leírok megtörtént velem, és úgy érzem, most 23 évesen megértem rá hogy írjak, hogy beszéljek róla.
Hogy miért? Szeretnék segíteni olyan embereknek, akik hasonló gondokkal küzdenek nap mint nap mint amikkel én küzdöttem évekkel ezelőtt. Ha valaki, én tudom milyen kirekesztettnek lenni, milyen amikor bántanak, fizikailag és lelkileg egyaránt. Annyi mindenről szerettem volna írni, de most azt érzem hogy ez az a téma amiről szeretnék és fogok is írni, mert a szülőknek tudniuk kell mi zajlik egy gyerekben ilyenkor, és a gyereknek pedig tudnia kell hogy nincs egyedül. Én például nem is találkoztam soha azzal a kifejezéssel hogy “kiközösítés” egészen addig, ameddig meg nem tapasztaltam általános iskolás, 5. osztályos koromban hogy mégis milyen is az. Kegyetlen és fájdalmas. Egyedül nem lehet feldolgozni, az egész életedre hatással lesz, de amiben biztos vagyok, hogy erősebben jössz ki belőle, mint most jelen pillanatban gondolnád.

Kiknek szánom ezt a blogot?

Elsősorban azoknak, akik hasonló gondokkal küzdenek. Szeretnék utat mutatni, szeretnék megoldást nyújtani, hiszen van. Elképesztő dolgokon mentem keresztül, de most boldogabb és erősebb vagyok mint valaha, és még előttem az egész élet! Szeretném ezt a boldogságot és ezt a nyugalmat átadni minden olyan gyereknek, tininek, akinek gondjai vannak az iskolában.
A blogom második nagyon fontos célközönsége a felnőttek, a szülők. Rengeteg olyan szülővel találkoztam már, akik nagy mélabúsan mesélték, hogy a gyereknek gondjai akadtak az iskolában, de ő ugyan el nem tudja képzelni hogy egy gyereknek mégis mi gondja lehet, hiszen csak egy dolga van most az életben hogy tanuljon.

Szeretném felnyitni a szemeket, itt sokkal súlyosabb gondok vannak mint azt mi képzeljük. Szeretném a szülőknek a saját történetemen keresztül bemutatni hogy miket élnek át a gyerekek és mégis milyen nehézségeket okoznak a lelki gondok a tanulásban, a fejlődésben. Sokszor azt hinnénk azért hoz a gyerek ilyen rossz jegyeket mert ne tanul, pedig lelki vagy fizikai bántalmazás is állhat ennek hátterében.

Ezek a történetek nincsenek előre megírva, ezért nem egyszerre kerülnek majd fel a blogra. Ha esetleg új olvasóként csatlakozol, érdemes a legelejére görgetni hiszen az lesz az első blogbejegyzés és így végig követheted majd az egészet.
Előreláthatólag nem tudom hogy mennyit fogok írni, de szeretnék mindent, tényleg mindent kiírni magamból. Talán egy kis öngyógyítás nem tudom, de a lényeg, hogy már mosolyogva és boldogan ülök a laptopom előtt és szeretnék segíteni az írásommal…mindenkinek.

Köszönöm ha velem tartotok!