Még mindig itt vagyok!

“Azt gondolom, hogy minden problémám forrása az volt, hogy azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok szerethető. Belegondolni is szörnyű, de úgy éreztem (akkor!) hogy engem nem lehet csak úgy szeretni, ezért folyton tennem kell valamit hogy szeressenek. ” 1 rész

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor minden elkezdődött és minden napról napra rosszabb lett. Reszkettem a félelemtől, szó szerint elveszett voltam. Kétségbeesetten kerestem a kapaszkodót. Nem tudom milyen kapaszkodót, csak valamit, ami segíthetne rajtam. Ötödik osztályos voltam általános iskolás. Kicsi voltam. És egyedül voltam.

A mai napig nem értem mi történt, hogy történt. Egész jó osztályom volt. Nem is találkoztam azzal a szóval hogy ” kiközösítés” egészen addig. Aztán egy reggel felszállok a buszra, és az egész életem megváltozik. A barátaim (legalábbis akiket annak hittem addig) nevetnek rajtam a busz hátsó részében, mutogatnak rám és gúnyos vigyorral néznek le rám. Még most is érzem hogy remegett a lábam a 7:20-as reggeli buszon. Persze az emberek akik a buszon ültek rögtön észrevették hogy valami nem stimmel, hiszen a két barátnőmmel mindig egy helyen ülünk és mindig bevárjuk egymást. Én szálltam fel mindig utoljára, ők foglalták nekem a helyet. Az emberek szemében az volt, hogy ” nem tudom mi történt, de tudni akarom” és a pletyka elindult..

Leszálltunk a buszról, mire én lekecmeregtem a buszról ők már rég a zebrát is elhagyták, én meg futottam utánuk, és kiabáltam a nevüket. ” Jenni, Dia, várjatok meg”. Igazából sírva kiabáltam a nevüket. El tudjátok képzelni milyen rémület volt bennem? Mi lesz most? És ők nem állnak meg… a gúnyos vigyor még mindig az arcukon van ahogy a válluk fölött hátra néznek rám. Rám, aki sírva fut utánuk és könyörgök hogy valaki szóljon hozzám.
Amikor beértem az iskolába első utam a tanáriba vezetett. Az osztályfőnökömet kerestem hogy elmondjam mi történt. Reméltem hátha tud valamit mi történik. Még arra is emlékszem, hogy a tanári ajtaján 3-szor kopogtam mire kinyitotta az osztályfőnököm az ajtót. Sírva, remegve meséltem el mi volt a buszon. Ő sem értette, próbált nyugtatgatni, leültetett mert érezte hogy el fogok ájulni. Az első óra kezdetéig a tanáriban maradtam, majd a hosszú folyosón a tanáromba kapaszkodva mentem be az osztálytermünkbe. És ekkor jött csak az igazi fekete leves..

Nem csak a két barátnőm fordult ellenem tragikus hirtelenséggel, hanem az egész osztály ellenem volt. Nevettek rajtam, mutogattak és viccelődtek. A padom, ami eddig Dia mellett helyezkedett el most félre van tolva. Egyedül fogok ülni. És akkor a szívembe hasított…. Innentől kezdve mindent egyedül fogok csinálni. Eszembe jutott, hogy bármilyen csoportos feladat is lesz, én egyedül leszek. Bármilyen páros feladatot is kell majd testnevelés órán végrehajtani, nekem nem lesz párom. Leültem a félretolt padomra és nem tudtam megjátszani magam. Nem tudtam erősnek mutatni magam. Sírtam, zokogtam, és valahol a távolba hallottam hogy az osztályfőnököm, Márti néni faggatja az osztályt hogy mi történik? A válaszok csak úgy záporoztak. ” Nem szeretjük a Vivit”, ” Utáljuk hogy ő is ebbe az osztályba jár”. Én csak sírtam és sírtam, haza akartam menni, de Márti néni nem engedett.

Hát ott maradtam. Minden félelmemmel, gyomorgörcsömmel, egy további 15 velem egykorú gyerekkel akik minden alkalmat megragadva bántottak. Szavakkal. Ekkor még csak szavakkal..

Szeretném ha tudnád kedves olvasó, hogy minden amit itt írok -sajnos- igaz. Minden amit leírok megtörtént velem, és úgy érzem, most 23 évesen megértem rá hogy írjak, hogy beszéljek róla.
Hogy miért? Szeretnék segíteni olyan embereknek, akik hasonló gondokkal küzdenek nap mint nap mint amikkel én küzdöttem évekkel ezelőtt. Ha valaki, én tudom milyen kirekesztettnek lenni, milyen amikor bántanak, fizikailag és lelkileg egyaránt. Annyi mindenről szerettem volna írni, de most azt érzem hogy ez az a téma amiről szeretnék és fogok is írni, mert a szülőknek tudniuk kell mi zajlik egy gyerekben ilyenkor, és a gyereknek pedig tudnia kell hogy nincs egyedül. Én például nem is találkoztam soha azzal a kifejezéssel hogy “kiközösítés” egészen addig, ameddig meg nem tapasztaltam általános iskolás, 5. osztályos koromban hogy mégis milyen is az. Kegyetlen és fájdalmas. Egyedül nem lehet feldolgozni, az egész életedre hatással lesz, de amiben biztos vagyok, hogy erősebben jössz ki belőle, mint most jelen pillanatban gondolnád.

Kiknek szánom ezt a blogot?

Elsősorban azoknak, akik hasonló gondokkal küzdenek. Szeretnék utat mutatni, szeretnék megoldást nyújtani, hiszen van. Elképesztő dolgokon mentem keresztül, de most boldogabb és erősebb vagyok mint valaha, és még előttem az egész élet! Szeretném ezt a boldogságot és ezt a nyugalmat átadni minden olyan gyereknek, tininek, akinek gondjai vannak az iskolában.
A blogom második nagyon fontos célközönsége a felnőttek, a szülők. Rengeteg olyan szülővel találkoztam már, akik nagy mélabúsan mesélték, hogy a gyereknek gondjai akadtak az iskolában, de ő ugyan el nem tudja képzelni hogy egy gyereknek mégis mi gondja lehet, hiszen csak egy dolga van most az életben hogy tanuljon.

Szeretném felnyitni a szemeket, itt sokkal súlyosabb gondok vannak mint azt mi képzeljük. Szeretném a szülőknek a saját történetemen keresztül bemutatni hogy miket élnek át a gyerekek és mégis milyen nehézségeket okoznak a lelki gondok a tanulásban, a fejlődésben. Sokszor azt hinnénk azért hoz a gyerek ilyen rossz jegyeket mert ne tanul, pedig lelki vagy fizikai bántalmazás is állhat ennek hátterében.

Ezek a történetek nincsenek előre megírva, ezért nem egyszerre kerülnek majd fel a blogra. Ha esetleg új olvasóként csatlakozol, érdemes a legelejére görgetni hiszen az lesz az első blogbejegyzés és így végig követheted majd az egészet.
Előreláthatólag nem tudom hogy mennyit fogok írni, de szeretnék mindent, tényleg mindent kiírni magamból. Talán egy kis öngyógyítás nem tudom, de a lényeg, hogy már mosolyogva és boldogan ülök a laptopom előtt és szeretnék segíteni az írásommal…mindenkinek.

Köszönöm ha velem tartotok!