” Mindenki azt mondta nekem a családban, hogy különlegesen szép vagyok. És tényleg sok fiúnak is tetszettem. Én egyáltalán nem éreztem magam szépnek. Akkor nem éreztem magam szépnek, most meg már nem akarok szép lenni. ” 3. rész

Sosem volt sajnos elég önbizalmam. Nagyon önbizalomhiányos lány voltam, ezért mindig igyekeztem keresni a pozitív visszajelzéseket. Hogy “tettem-e a szépet a fiúknak?” Igen. Bánom? Igen. De szerintetek egy alig tízen éves kis gyerek hogy viselkedhetne kurvaként?? Mert már alsó osztályos koromban rám ragasztották a kurva jelzőt mert az iskolában túl sok fiúnak tetszettem, felső tagozatosoknak is. És ez mindenkinek bántotta a szemét. Én, mint önbizalomhiányos, aki mindenkit szebbnek látott mint saját magát pedig folyamatosan kerestem a pozitívat, amiből erőt meríthetek. És ez pluszban nem tetszett a többieknek.

Nem tudtam mivel érdemeltem ki azt, hogy az egész iskola bántott, és egy pillangó szoknyás, bambis felsős tizenéves kis gyereket nevezett kurvának. Kétségbeesetten szerettem volna megtudni hogy a mi baj velem, és eddig kérdezősködtem, addig erősködtem, még végül kinyögték hogy az a bajuk hogy én a fiúkkal jóban vagyok és “teszem magam” és emiatt nagyon utálnak. És mivel az egész iskola kis kurvának tart, ezért nem szeretnének velem mutatkozni. Szóval sorry Vivi, de ki vagy közösítve. Dia még hozzá tette azt is, hogy azoknak a srácoknak akiket ők kinéztek maguknak, nekik én tetszem és ezért is én vagyok a hibás, mert ha nem öltözködnék így ( bambis felsőbe és ha nem lenne bokaláncom) ez másként lenne és ők is érvényesülhetnének.

Tudjátok mit amúgy? Elfogadtam volna. Komolyan. Ha ezen felül nem bántottak volna folyamatosan a külsőmmel, és ha akartak volna lépten-nyomon megalázni, megbántani. Tudjátok mi lett volna sokkal “jobb?” Ha ezeket elmondják nekem, én pedig feldolgozom és békén hagynak. Ne szóljanak hozzám, ne nézzenek rám, utáljanak. Bármit megtettem volna hogy legalább csendben utáljanak. De ők nem érték be ennyivel. Hallottam ahogy rólam sugdolóznak, hallottam ahogy kiparodizálnak, hallottam őket folyosón ahogy más osztállyal rajtam nevetnek, hallottam őket ahogy azon kuncognak hogy béna vagyok tesiből és félek egyedül bakot ugrani.

Szüleim elég konzervatívak, vallásosak. Anyukám sosem engedett volna sminkelni alsó osztályos koromba, de még felsőbe sem. Higgyétek el nekem, hogy teljesen átlagos még gyerek holmikat hordtam, amiket az anyukám vett nekem. Kis top-om volt a felső alatt amikor már kellett, és sosem ért a szoknyám a térdem fölé csak alá. Viszont szerettem a fülbevalókat, a nyakláncokat, ez tényleg nagy vétek lenne?

Mindennek a forrása az volt, hogy nekik kellettek volna azok a fiúk, de nekik én kellettem volna. a mai tízenévesek már mások, nálunk anno még nem így mentek a dolgok. Én kerestem ugyan a visszajelzéseket, de nem akartam volna semmit senkitől. Csak kislányként élveztem hogy tetszem a fiúknak és ebben ki is merült minden gondjuk velem.

Emlékszem hogy ott álltam az étkező előtt és vártam hogy bemehessek amikor egy velem egykorú lány állt eggyel mögöttem, azt hiszem C-s volt. Közvetlenül mögöttem egy velünk szintén egy korú fiú állt, aki elkezdte húzni a hajam, mire én szóltam neki, hogy hagyja abba, de közben nevettem, mert eszembe jutott amit a mamám mondott, hogy miért csinálják ezt a fiúk. Mire a lány megszólalt:

“És te ezt még élvezed is hogy a fiúknak tetszel? Undorító”

Miután az iskola pszichológussal töltöttünk egy egész tanórát a lány osztálytársaimmal hogy kiderítsük miért lettem kirekesztett, már nem akartam önmagam lenni. Valaki más akartam lenni. Valaki, aki olyan mint ők. Innentől kezdve tenni akartam azért hogy szeressenek, elkezdtem magam megváltoztatni. Nem hordtam többé pillangós szoknyát csak nadrágot. Nem vettem fel azt a papucsot aminek volt 1 centis sarka, nem hordtam fülbevalót és kerültem a fiúkat. Mindent megtettem hogy végre szeressenek. Hát elszúrtam, nem sikerült.

Megtanultam együtt élni azzal, hogy ki vagyok közösítve, egyedül vagyok. Újabb és újabb problémák jöttek és én állva maradtam, de nem voltam erős. Csak álltam. Csendben tűrtem, mert az sem volt jó ha megszólaltam. És hogy kibe kapaszkodhattam? Akkor még senkibe.  2. rész

Sorra jöttek a megoldandó problémák. Amikor csoportos feladatot kapott az osztály, vagy amikor tesi órán párba kellett rendeződnünk. Egyedül voltam, nem volt párom, és kezdtem összeesni, de valami tartott. Nem mutattam magam erősnek egyáltalán. Ha a sírás jött rám, sírtam. Ha az üvöltve sírás kapott el, akkor azt tettem. Nem játszottam hogy erős vagyok ott egyedül a félretolt padban vagy tesiórán amikor talicskázni kellett volna a párommal, de csak álltam ott mint akit ott hagytak. Fájt. Atya ég, nagyon fájt.

Még mindig kerestem a kapaszkodómat, de ezzel együtt a kibúvókat is. Például testnevelés óra alól. Hiszen számomra az volt a legnehezebb a mindennapokban. A tesi tanárom hogy állat volt, nem könnyített a helyzetemen sajnos, így próbáltam minél kevesebbszer részt venni az órákon, és ezt általában úgy értem el, hogy az iskola pszichológushoz jártam el, akivel ilyenkor beszélgettünk. És azt érzem, most jött el az ideje szólnom a bántalmazottakhoz illetve a szülőkhöz. A pszichológus igenis jó dolog. Kedves bántalmazott olvasóm! Tudom hogy azt gondolod, hogy pszichológushoz járni ciki, és majd őrültnek gondolnak, de az igazat megvallva, neked is szükséged van egy emberre aki nem a szülőd, és akivel nyitottan tudsz beszélgetni, hiszen biztos lehetsz benne hogy senkinek nem fogja elmondani amit te elmesélsz neki. Már az is elég ha ő csak ül és hallgat.

Én nem beszéltem róla senkinek. Egészen egyszerűen azért nem, mert nagyon cikinek tartottam a szüleim előtt, hogy a serdülő kamasz lányuk egyedül van mint a kis ujja egész nap..és ha még ez lenne a nagyobb baj hogy egyedül voltam..