Megtanultam együtt élni azzal, hogy ki vagyok közösítve, egyedül vagyok. Újabb és újabb problémák jöttek és én állva maradtam, de nem voltam erős. Csak álltam. Csendben tűrtem, mert az sem volt jó ha megszólaltam. És hogy kibe kapaszkodhattam? Akkor még senkibe. 2. rész
Sorra jöttek a megoldandó problémák. Amikor csoportos feladatot kapott az osztály, vagy amikor tesi órán párba kellett rendeződnünk. Egyedül voltam, nem volt párom, és kezdtem összeesni, de valami tartott. Nem mutattam magam erősnek egyáltalán. Ha a sírás jött rám, sírtam. Ha az üvöltve sírás kapott el, akkor azt tettem. Nem játszottam hogy erős vagyok ott egyedül a félretolt padban vagy tesiórán amikor talicskázni kellett volna a párommal, de csak álltam ott mint akit ott hagytak. Fájt. Atya ég, nagyon fájt.
Még mindig kerestem a kapaszkodómat, de ezzel együtt a kibúvókat is. Például testnevelés óra alól. Hiszen számomra az volt a legnehezebb a mindennapokban. A tesi tanárom hogy állat volt, nem könnyített a helyzetemen sajnos, így próbáltam minél kevesebbszer részt venni az órákon, és ezt általában úgy értem el, hogy az iskola pszichológushoz jártam el, akivel ilyenkor beszélgettünk. És azt érzem, most jött el az ideje szólnom a bántalmazottakhoz illetve a szülőkhöz. A pszichológus igenis jó dolog. Kedves bántalmazott olvasóm! Tudom hogy azt gondolod, hogy pszichológushoz járni ciki, és majd őrültnek gondolnak, de az igazat megvallva, neked is szükséged van egy emberre aki nem a szülőd, és akivel nyitottan tudsz beszélgetni, hiszen biztos lehetsz benne hogy senkinek nem fogja elmondani amit te elmesélsz neki. Már az is elég ha ő csak ül és hallgat.
Én nem beszéltem róla senkinek. Egészen egyszerűen azért nem, mert nagyon cikinek tartottam a szüleim előtt, hogy a serdülő kamasz lányuk egyedül van mint a kis ujja egész nap..és ha még ez lenne a nagyobb baj hogy egyedül voltam..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: